Kényelem célú légtechnikai rendszer létesítését változatos megoldású tényező indokolhatja: ilyenek pld. a szagok elszívása, helyiségek, köztük a külső nyílászáróval nem büszkélkedhető helyiségek légellátása, hővisszanyerő szellőzés (energiamegtakarítás), felszabaduló légszennyezés koncentrátumának hígítása, vagy szolidan csak a légfűtés igénye.
Alapvetően megkülönböztethetünk szabadáramlású (gravitációs – indirect) és kényszeráramlású (ventilátoros – direkt) szellőzéseket. A gravitációs rendszerek alapelve az, hogy a levegőoszlop hőmérsékletkülönbségének (a két levegő sűrűség- különbség hatására felhajtóerő keletkezik) hatására nyomáskülönbség jön létre, és mindent összevetve áramlás indul meg. Ennek legismertebb példái az ipari csarnokok jellegzetes tetőgerinc-ablakos megoldásai, vagy a magas létesítmények szellőzőkürtői. Közvetve, gravitációs légellátás az az eset is, mikor is nyílt égésterű fűtőberendezés kéményhuzata szívja be légbevezetőkön át a légtérbe az égéslevegőt. Lakóhelyek gravitáviós szellőzésének egyik lehetősége, hogy a konyhában, vagy WC-ben természetes huzatú kürtő vezeti el a helyiségek légbevezetőin beáramló levegőt.
A gravitációs áramoltatás korlátait (gyk. kezelhetetlen légáram) oldják fel a ventilátor által megvalósított nyomáskülönbséget felhasználó rendszerek. A ventilátor, mint jellegzetes épületgépészeti berendezés a szivattyúkkal rokon. A szellőző rendszer létesítésének alapfeltétele, hogy legyen honnan szellőztetésre alkalmas friss levegőt vételezni, ezenkívül hogy az elhasznált levegőt legyen hová „kidobni”. A szellőztető levegőt befúvás előtt kezelni kell: ez szűréssel, léghevítéssel, léghűtéssel, nedvesítéssel, légszárítással, azonkívül rendhagyó esetben sterilizálással történhet. Ez a légkezelés régebben falazott szerkezetekből épített légkezelőkben történt: napjainkban már ún. modul rendszerű légkezelő szekrények az általánosak. A légkezelő egységet ezekből a szekrényekből állítják össze a kívánt légminőségnek és légmennyiségnek megfelelően.
A légtechnikai rendszer szembeötlő ismérve az épületgépészet többi rendszereihez képest „óriási” csőkeresztmetszetek. Erre azért van szükség, mivel a kisebb keresztmetszetben azonos mennyiségű levegő csak nagyobb sebesség mellett vihető keresztül (lásd: hidraulikai fejezet), és ez levegő tekintetében kellemetlen zajhatással jár. Ezt a csőhálózatot méretei okán igen nehéz (néha: képtelenség) „elrejteni” az épületben.
A szellőztetett tér belső nyomásviszonyainak szempontjából megkülönböztetünk depressziós-, kiegyenlített- és túlnyomásos szellőzésű helyiségeket. A három kategóriát a helyiségbe befújt és elszívott levegő aránya adja meg: példának okáért ha nagyobb nyomással fújunk be, mint amilyennel elszívunk, akkor a helyiség túlnyomásos lesz (a többi eset ebből levezethető). A gyakorlatban ez a három kategória igazából kettő: kiegyenlített szellőzést a rendszer bizonytalanságai okán igen nehéz csinálni, mindent összevetve a gyakorlatban ez is kismértékben depressziósan vagy túlnyomásosan fog működni. A nyomásviszony megválasztását legfőképp a szagok és a szennyező anyagok áramlásának figyelembe vétele indokolja: egy konyhában példának okáért nem célszerű túlnyomásos szellőzést csinálni, mivel ekkor a környező átjárható helyiségekbe is átterjedhet a kellemetlen szag.
Amikor egy szellőzést depressziósra választunk, és ezt csupán elszívással váltjuk valóra, akkor is gondolni kell a légutánpótlás útjára. Ennek legeklatánsabb rossz példája, amikor egy WC-hez csaknem hermetikusan záródó ajtót tesznek „a szagok kiáramlásának megakadályozására”. (Ha az ajtórács nem megoldható, akkor is le lehet gyalultatni az ajtónyílás aljából 1-2 cm-t.) Hasonlóan, egy konyhai tűzhely nagyteljesítményű elszívója hatástalan, ha nincs a konyhában alkalmazható külső térbe nyíló légbevezető. Ha ilyen esetben egy nyílt égésterű fűtőberendezés kéménye is a légtérben van, akkor az elszívó annak a füstjét fogja (tűz- és életveszélyes módon) leszívni.
A légtechnikai hálózatokra is vonatkozik a hidraulikai beszabályozás szükségessége, amire minden más rendszernél kényesebbek: a túl jókora fojtások mert óhatatlanul zajosak lesznek. A zajoknak az áramlással összefüggő része viszont még mindent összevetve is a kisebbik hányad, a legnagyobb zajforrás maga a ventilátor: emiatt napjainkban már már-már kötelező a légcsatorna hálózatba hangcsillapító elemek elhelyezése. Ezek ellenben mindössze kevés frekvencián hatásosak (mint köztudott, az emberi hallás elvileg a 20 Hz-es legmélyebb hangoktól a 20 kHz-es legmagasabb hangokig terjed), ezenkívül tekintélyes ellenállásuk okán „túladagolásuk” nagyobb (és mindent összevetve zajosabb) ventilátor szükségességét vonja maga után. A paraméterek így egymás ellen dolgoznak A zaj másik megjelenési formája a két helyiség közti áthallás (a légcsatornákon át): a hang terjedése mivelhogy nem függvénye a levegő áramlási irányának (de a közbe eső közegek példának okáért: falak, válaszfalak minőségétől igen).
A légcsatorna hálózat legvégén jellemzően valamilyen rácsot találunk: ez a légtechnikai ellátottság vizuális megfelelője a helyiségben. A rácsok kivitele igen széles skálán mozog: napjainkban már egész kis „tudományág” épült a légbefúvás- és elszívás technikáira. A szellőztetett helyiségben mindenesetre kardinális, hogy a szellőztető légmennyiség alaposan öblítse keresztül a tartózkodási zónát (ez az ún. légvezetési rendszer megválasztásával biztosítható), nélküle, hogy huzatérzetet okozna. A két feltétel megintcsak egymásnak ellentmond, nehéz megtalálni az optimumot.
Lényeges szempont, csak sajnos hazánkban ma még új rendszereknél sem gondolnak rá a tervezők, hogy a légcsatorna hálózatok tisztíthatóak legyenek. Ezen felül szükség van szűrőkre is. (Itt jutnak eszembe azok a -rendszerint amerikai- filmek, amelyekben a szereplők az irodából valamiért a szellőző rendszeren keresztül menekülnek, és egy „komfortos” közlekedésre alkalmas rendszeren másznak végig egyetlen pillangószelepbe ütközés nélkül) A tisztíthatóság kardinális szempont, mivel a kezelt levegő sem kifogástalan, és évek alatt nemcsak szervetlen, de szerves szennyezettség is felléphet. Erre a célra optimális helyekre tisztítóajtókat kell beépíteni, amelyeken keresztül nagynyomású tisztítóberendezéssel (példának okáért gőzborotva) a tisztítás elvégezhető (gondolni kell a légcsatornából ilyenkor kifolyó szennyezett vízre is).
Meg szeretném még említeni a légtechnikai rendszer passzív és aktív szerepét az ház tűzvédelmében. A légtechnikai kényelem befúvó- és elszívóhálózatba az összes ún. tűzszakaszhatárra a tűz terjedését megakadályozó szerkezetet építenek (tűzcsappantyú: tűz során zár; füstcsappantyú: tűz során nyit égés 3 feltétele: éghető anyag + kedvező hőmérséklet + oxigén. Ebből a szempontból aktív szerepük van az ún. tűzvédelmi szellőzéseknek: ezek csakis tűz során működnek, és feladatuk az épületben az egyes tűzszakaszhatárok közti „zsilipek” és menekülési útvonalak füstmentesítése (olyan biztosító biztosítórendszerek, melyek megakadályozzák a tűz során a friss levegő helysége juttatását).
Garázsszinttel ellátott épületekben ezen kívül légtechnikai rendszer feladata a gépjárműk által termelt CO biztonságosan alacsony szinten tartása.
Nem szorosan a szellőzés témaköréhez tartozik ugyan, de fel szeretném vetni a frisslevegő befúvással nem kizárólag kültérbe nyíló ablakkal büszkélkedhető helyiségek egyik problémáját. Ez a probléma az utóbbi időben került előtérbe, amikor megjelentek a formatervezett ablakprofilok csaknem remek légzárással, ezenfelül fokozott hőszigetelésű építmények. A gyakorlatban az ilyen ablak vitathatóan előnyös: a helyiség fűtéséhez létfontosságú energiaigényt csökkenti ugyan, de a minimális természetes légáramlást is gátolja (a helységnek kell egy némely filtráció, így nem szabad csak a nyílászárók hézagaira bízni a szellőzést, hanem erre a célra szolgáló (páratartalom alapján, vagy hőmérséklet alapján szabályozó) légbevezetőket, ill. hővisszanyerő szellőzést lehet alkalmazni. Ezek hiányában a helyiség levegőjében elszaporodhatnak a mikroorganizmusok, penészgomba-spórák, és penészesedést és/vagy betegségeket okozhatnak.